Nem akarlak hosszan csigázni, ezért rögtön az elején közlöm, hogy a grízes tésztáról lesz szó. Ennek a receptgyűjteménynek ez lesz a legérdekesebb darabja is egyben, mert igazából soha nem tudtam, hogy hogy kell a grízes tésztát csinálni. Ez az a fajta kaja, ahol nem működnek a pontos mennyiségek, sem gramm, sem deci, sem semmi ilyesmi. Az a recept, amit nagyanyáink úgy adtak át, hogy "beleteszel egy kis ezt, egy kis azt, és amikor már látod, hogy jó, akkor van kész". Mindazonáltal ez az überbrutál, szinte már az elviselhetetlenségig édes ételféleség sokunk kedvence. Imádom én is, bár nagyon ritkán szoktam készíteni, mert ennyi cukrot már az én szervezetem sem bír el. Ez is a probléma, mert nyilván meg lehetne tanulni, hogy pontosan hogy is kell jól elkészíteni, de ki a fene tud egymás után mondjuk kétszer grízes tésztát enni?
Egyébként is érdekes invenció. Vajon kinek juthatott eszébe, hogy főzzünk egy kis szénhidrátot (tészta), tegyük rá egy kis pirított szénhidrátra (dara), majd szórjuk meg porrá őrölt szénhidráttal (cukor), és esetleg ízesítsük egy kevés szénhidráttal még (lekvár). Ezzel el is mondtam a receptet tulajdonképpen :) Vajon az emberi törzsfejlődésnek mely szakaszában lehetett ilyen mennyiségű szénhidrátra szüksége egy egyednek? Vagy lehet, hogy a grízes tészta is csak egy bizonyítéka annak, hogy számos recept úgy keletkezett, hogy egész egyszerűen megpróbálták ehetővé és élvezhetővé tenni azt, ami volt otthon. Mondjuk nincs másunk, csak gríz meg tészta (liszt+tojás), ami a hűtőszekrények és hipermarketek előtti időkben könnyen elképzelhető, hát logikusnak tűnik, hogy ráborítunk némi lekvárt, hogy ne fulladjunk bele az ízetlenségbe. Nem tudom, és valószínűleg sosem tudjuk meg.
Tehát számomra marad a grízes tészta az, ami, menzakirálynő, szénhidrátbomba, és a legintuitívabb szokványos (nem művészi, esetleges) ételfogás, amit el tudok készíteni.
A recept:
Személyenként kb. 12 dkg tésztát kifőzünk (szélesmetélt vagy gyufatészta a legjobb)
Ehhez adagonként kb. 2-3 evőkanálnyi búzadarát kevés olajon világosbarnára pirítunk, majd - és most jön a legérzékenyebb rész - kevés vízzel felöntjük. Nekem ez a mennyiség kb. a dara mennyiségével egyező volt, de nagyon minimál adagot készítettem. Itt van az a rész, hogy majd látod, amikor jó... Ha túl kevés vizet teszel rá, akkor a gríz kemény és ropogós marad, ha túl sokat, akkor meg puliszkává fő szét, és nem tudod vele szépen egyenletesen beforgatni a tésztát. Tehát azt javaslom, keveset, aztán ha még bírja, akkor még egy keveset, és így tovább.
A lecsöpögtetett tésztát a pirított grízzel összekeverjük, és ízlés szerint porcukorral és/vagy lekvárral tálaljuk. Én baracklekvárral szeretem a legjobban, a képen némi eperdzsem is társul a mókához. (Megjegyzem, én az általam egy adagnak írt mennyiség felét tudtam valójában egyszerre elfogyasztani)
Ha mindezt túléltük, utána ne felejtsünk el több liter vizet meginni, és hát persze, akinek bírja a személyisége, kocogni is vagy valami :)
No comments:
Post a Comment